Jobban kellett volna küzdenem érte

És akkor jött ő.

Fiatal volt, túl fiatal hozzám képest – papíron. De a lelke... az olyan volt, mint egy óceán. Mély, kiismerhetetlen és tiszta. Nem akart semmit erőltetni. Nem kérte, hogy szeressem, de ő teljesen odaadta magát nekem. Megnevettetett. Meghallgatott. Nem csak a testemre figyelt, hanem arra is, amit sosem mondtam ki.

Napokra eltűntem. Hol jogosan, hiszen sok munkám volt (persze, az estéim üresek maradtak akkor is), hol azt, hogy időre van szükségem, mert még alkalmatlan vagyok egy új kapcsolatra. De az igazság az, hogy gyáva voltam. Mert tudtam, hogy ő többet érdemel. És én... én csak félkészen léteztem. Csak azt tudtam adni, amit olyan sok mostanában:

„Ez nem kapcsolat. Nem szerelem. Ez csak egy menekülés” – győzködtem magam. Pedig mindennél közelebb volt ahhoz, amit kerestem.

Tudtam, hogy szerelmes belém. Láttam a szemében, amikor rám nézett. Tudtam azt is, hogy szenved, amikor napokig nem találkoztunk, nem írtam rá – vagy csak alig.

Persze mindig láttam, hogy más férfiak megfordulnak utána, beszélnek hozzá, hívják, próbálkoznak. És ő mindenkit kikosarazott. Mert várt rám.

Várt, hogy majd én egyszer felnövök ahhoz, amit ő érez

De nem tettem.

Aztán nemrég csend lett megint. De most nem csak az én részemről. Nem írt. Nem keresett. Amikor ráírtam válaszolt, de tényleg csak úgy, ahogy egy barát szokott a másiknak.

Aztán az Insta-storyjában láttam, hogy nem csak a megszokott barátai vannak mellette, hanem egy idegen pasi is. Kérdeztem, ki az. Nem nagy ügy, csak az aznapi program szervezője. Amikor megjegyeztem, hogy a pasi kissé túl bizalmasan húzta közel magához, akkor csak annyit írt vissza rá, hogy ő nem így érezte, de tulajdonképpen szabad, nem tartozik senkinek elszámolással. Erre nem tudtam mit mondani. Igaza van. Én toltam el magamtól.

De féltem feltenni a kérdést, hogy átjön-e hozzám. Csak a régi sztorijait kezdtem lájkolni, hogy lássa, gondolok rá. Közben rettegtem attól, hogy elenged.

Ő nem keresett. Nem futott utánam. Ha írtam, válaszolt, de csak barátság maradt köztünk - extrák nélkül. Mert tartotta magát ahhoz, hogy megpróbál nyitni egy “normális” pasi felé.

És most itt vagyok. Egyedül. Bár, mint barát, mindig számíthatok rá, megbeszélhetem vele az ötleteimet, segítünk egymásnak. De mint nőt, elveszítettem. A tökéleteset hajszolva lehet, hogy elveszítettem azt, aki a társam lehetne.

Azt mondta egyszer, hogy „nem lehet csak úgy szeretni valakit helyette”. Igaza volt. Persze, férfi vagyok, van szemem, és vonzanak más nők, de nem úgy, mint ő. Most már megértettem, mit veszítettem. És hogy sosem ő volt az, aki kevés volt ehhez. Én voltam az, aki nem tudott elég lenni.

Egyetlen reményem van, nem lesz komoly a kapcsolata azzal a másikkal. És akkor talán, ha jobban küzdök érte…

Ati történetét Ferenczi Máté jegyezte le