Azt hiszem, már akkor éreztem, hogy vége, amikor reggel a liftben rám se nézett. Csak bámult a telefonjába, aztán kiszállásnál odavetette: „hozzád majd benézek délelőtt.” Ennyit. Majd benézek. Olyan volt, mintha már kimondta volna. Aztán tíz óra húszkor tényleg bejött, leült, és azt mondta: „Figyelj, Tamás, te töketlen vagy.” Igen. Ezt így. Töketlen. Nem kertelt, csak hozzám vágta, mint egy halvány pecsétet egy elbaltázott szerződésre.
És én... én nem is tiltakoztam. Mert hát, mit mondjak? Hogy nem vagyok töketlen? Hogy csak túl sokat gondolkodom, túl keveset harcolok? Hogy nem törtetek, mert nem tudom, miért érdemes igazán küzdeni?
A végén megkaptam a papírt, a kézfogás is elmaradt. Már kint voltam az ajtón, mikor megálltam. Eszembe jutott az a céges buli tavaly nyáron. Ő már akkor is sokat ivott, engem meg félrevitt, a vállamra tette a kezét, és azt suttogta: „te egy csendes gyönyör vagy, Tamás, még a hangod is simogat.” Én meg ott álltam ledermedve, mint egy hülyegyerek.
Hazamentem aznap, előkotortam a régi telefonról az egyik hangfelvételt. Tudtam, hogy van, csak elfelejtettem. Nem is terveztem zsarolni. Egészen mostanáig.
Másnap visszamentem. Leültem vele szemben. Azt mondtam, vagy átutal egy évnyi fizetést, vagy elindul a feljelentés. Először nevetett. Aztán láttam a szemén, ahogy a nevetés megreked. A pupillája szűkült, a homloka megfeszült. És tudtam, hogy nyertem. Egy hét múlva ott volt a pénz. Bruttóban. Bizony.
És mégis… nem éreztem győztesnek magam. Csak... üresnek.
Fogtam magam, és elmentem egy gyorsétterembe. A pult mögé. Felvettem az egyenpólót, megtanultam, hogyan kell krumplit szedni, kólát tölteni. Először csak ideiglenesnek akartam. De ma, ahogy egy kislány rám mosolygott, mikor odaadta a szüleinek a Happy Meal-t, és megköszönte, azt éreztem: először vagyok ott, ahol lennem kell.
Nem vagyok töketlen. Csak nem a ti világotokba való vagyok. És most, hogy ez végre világos, mintha levegőt is jobban kapnék.
A mosogatás közben még dúdolni is szoktam. Életemben először boldog vagyok.