A séf nem jóképű, a sztori nem új. Ezt a filmet nem a fordulatokért fogod szeretni, mégis bejön. Toszkána – Vélemény

A főszereplőt, Theót a dán Anders Matthesen alakítja – és rögtön hozzá kell tennem, annak ellenére, hogy finoman fogalmazva sem a legjóképűbb pasi, és pluszkiló is van rajta bőven, nem volt rossz választás a szerepre. Sokkal hihetőbb így, mintha egy 007-es szintű színész szerepel a filmben. Matthesen visszafogott és érzékeny játékával sikerül elkerülnie, hogy karaktere teljesen egydimenzióssá váljon.

Amúgy meg valljuk be: nem minden séf olyan, mint a 2024 legsármosabb férfijának megválasztott Chris Hewmsworth. Ha így lenne, nők tucatjai rontanának be az éttermek konyhájába…

Visszatérve a Netflixre felkerült filmre… Theo egy sikeres, ám elhidegült és magányos séf, aki Olaszországba utazik, hogy pénzzé tegye elhunyt apja hagyatékát. Innen persze már sejthető, hogy nem csak egy házat, de múltját és önmagát is újra felfedezi.

Az olasz női főszereplőt, Sofiát a bájos Cristiana Dell’Anna játssza, aki tökéletesen hozza a melegszívű, életvidám, kissé titokzatos toszkán nőt, aki egyszerre állít kihívást a főhős elé és mutat neki új utakat. Bár a karaktere nem kap túl mély hátteret, Dell’Anna jelenléte és természetes játékstílusa képes életet lehelni a sablonos szerepbe.

A film szinte minden jelenete képeslapra illik: naplementében fürdőző dombok, olajfás ligetek, gyertyafényes vacsorák kockás terítőn, frissen sült kenyér, forró kávé, borospincék és virágzó levendulamezők. Egyszerűen gyönyörű. Ha valaki csak a hangulatért nézne filmet, ez a produkció tökéletes választás. Sőt, még a gasztronómia is fontos szerepet kap,

Ugyanakkor a történetvezetés nem különösebben újszerű. A „kiégett karrierista új értelmet talál az egyszerű életben és a szerelemben” sablon sokaknak ismerős lehet más filmekből is – például Ízek, imák, szerelmek, Bor, mámor, Provance, vagy akár A séf című filmekből. A cselekmény kiszámítható, a konfliktusok többnyire felszínesek, és bár a film próbál komolyabb témákat is érinteni – mint a gyász, az elhidegülés vagy a második esély – ezek nem kapnak kellő hangsúlyt a romantikus ív mögött.

A mellékszereplők között akad néhány kedves pillanat, de karakterfejlődés terén nem igazán adnak sokat. Az édesapát érintő szál például érdekesebb is lehetett volna, de inkább csak háttérként szolgál a főhős érzelmi útjához. A film végére persze minden kisimul, a főszereplő ráébred, mi az igazán fontos, és ahogy az lenni szokott, a szerelem is megérkezik, pont időben.

A tempó egyébként kifejezetten lassú – ami nem is baj, ha az ember épp arra vágyik, hogy egy pohár borral a kezében, kicsit elmerüljön a toszkán nyugalomban.

De aki pörgősebb, mélyebb vagy drámaibb történetre számít, annak ez a film kevés lesz.

Összességében a Toszkána egy szép, szerethető, de különösebben ütős film. Tökéletes egy könnyed esti kikapcsolódásra, főleg azoknak, akik szeretik az európai hangulatfilmeket, a gasztronómiát, és a romantikát – de ne számítsanak rá, hogy új kedvencet avatnak, Inkább egy kellemes emlék marad, mint egy nagy filmes élmény.

Igaz, néha pont erre van szükség.